Mióta az eszemet tudom, mindig élt macska a közelemben. A nagyszülőknél, a szülői házban amolyan hagyományos kinti, de bejáró állat szerepében. Első pillanattól vonzódtam hozzájuk, olyannyira, hogy első lépéseimre is egy cica megsimogatására irányuló szándék vett rá. Igen! Egy szőrmók miatt indultam el. Azóta is mindent megteszek, hogy a közelükben legyek. Önálló, felnőtt életemet hamar megosztottam egy befogadott cicával. Nem volt már bébi, kb. 1 éves korában került hozzám. Korábbi gazdái megunták, kitették, az apukám meg elhozta hozzánk. 16 évig élt velem. Öregkori betegsége miatt el kellett altatni. Egy részem vele halt. Fél éven át minden nap sírtam utána, hiába volt már ott az utánpótlás, két édes kismacsek. Amikor egy kutya, cica éjjel-nappal, családtagként velünk van, nagyon nehéz elengedi őt és megszokni a hiányát. Mindegyikük más, sosem pótolhatók, és az újabb állattársaink nem feledtetik és nem helyettesítik egykori kedvenceinket!
Drazsé Cukor Királykisasszonyka akkor talált rám, mikor már 1,5 éve macsmentes életet éltem. Borzasztóan hiányzott is a társaságuk, s a párom naponta többször hallgatta sóhajaimat, kívánságaimat ezt illetően. Persze a feltételek nem voltak adottak, így önként tartóztattam meg magam...
Költözés előtt 3 héttel azonban, egy szokványosnak induló csütörtöki napon elindultam a pékhez. Alig léptem ki a kapun, amikor mozgásra lettem figyelmes. A bokrok alól kisétált egy picike Cirmos. Hangosan szólongatott vékony, de erős hangján. Méltatlankodva kiabált nekem: "Anya! Anya! Várj meg!" Persze, hogy megtorpantam. Odajött, közölte, hogy vegyem fel és most már én vagyok az ő anyukája... Tényleg így volt! Értek az állatok nyelvén?? A macskákén tuti biztos! Persze a józan észre hallgatva, elindultam, végigkérdeztem a szomszédokat, nem hiányzik-e tőlük a picur (merthát max. 3 hetes lehetett-macskás tapasztalataim alapján), majd mivel mindenhol nemleges választ kaptam, a közeli Rendelőintézet előtt próbáltam neki gazdit keresni. Képzeljétek! Letettem a karomból a fűre (mert addig ott utazott és dorombolt éktelenül), s ő ahelyett, hogy mint rendes kisállathoz illik, rohangált vagy elsétált volna, feltelepedett a lábfejemre. (Bőr klumpa volt rajtam, nyilván még kényelmes is volt.. :D ) Ott üldögélt, nézelődött érdeklődőn, kedvesen, de miután sokan megcsodálták, simizték és közölték, hogy 1. nekik is van, 2. a kutyájuk nem tűrné sajnos, 3. allergiás van a családban stb. , a kis cukor rám nézett és macskanyelven rámutatott, hogy ő ezt előre megmondta, mit kapálózok, mit szervezkedek, én vagyok az ő választott anyukája. Rettentő nagy esze már akkor és ott feltűnt mindenkinek, kicsi termetéhez és fiatal korához képest hatalmas nyugalommal és okos tekintettel volt megáldva.. Persze hazaballagtam vele. Mondanom sem kell, hogy a pékhez nem jutottam el, így kenyér helyett vele álltam meg a kapunkban. Becsöngettem, hogy kijöjjön a párom (aki azóta már a férjem-nem véletlenül :D ), s ő amikor odaért, ott talált egy síró nőt (ez voltam én) egy falatnyi, ártatlanul pislogó szőrmedarabbal a tenyerében. Persze a kis lelenc nagy bölcsen őt is megszólította, vele közölte, hogy "Apa!", én meg, hogy "Mi lesz vele, ha itt hagyom az utcán? Brü-hü-hü" . Életem párja mit is mondhatott volna egyebet (főleg, hogy ő is macskás családból származik), mint hogy :" Jól van, hozd be!"
Sírva-nevetve bevonultunk a házba, ahol a nagy örömködés után kicsinyünk felfedező útra indult. Párom meg a Tescoba. No nemcsak az elmaradt kenyér miatt, hanem alomtálcáért, alomért és kajcsiért a picinek. Amíg én otthon szeretgettem elsőszülött-szőrszülöttünket, "apa" vett neki bébiételt, alutasakosokat, macskatejet, meg ami kell.. Amint hazaért elhelyeztük a kijelölt helyekre a főbb stratégiai pontokat, úgymint macska-vécé és cica-kajálda. A kis Cukor, aki addigra a Drazsé nevet kapta (előbb Kavicsnak akartuk hívni, de gondoltuk, Ő nem olyan közönséges!), mint aki mindig is azt tette, roppant elegánsan felavatta az almot. A párom tátott szájjal nézte, hogy mennyire magától értetődő módon használja (nekik addig csak kinti cicáik voltak, ilyet még nem láthatott), és hogy véletlenül sem jut eszébe, hogy máshova tegye a névjegyét.. Aztán a kismacs megtömte a pocakot, ami feneketlennek bizonyult, s így van ez a mai napig is...:) (Kajával mindig megvesztegethető! :D ) Alapos mosakodás, hálás dorombolás, kedveskedő bújás, szunya. Ez volt a további menetrend.
Az első pillanattól valami megmagyarázhatatlan kötődés volt köztünk. Hihetetlen módon éreztette szeretetét és fogadta a miénket, s ez az érzelem ha lehetséges, napról napra növekedik. Mivel a szokásos elválasztási kornál hamarabb került hozzánk, nem a mamacica szocializálta, hanem mi, így nem egy hagyományos macskosz lett belőle. Kicsit kutya, kicsit fóka, kicsit bagoly, kicsit nagymacska (párduc-ocelot-tigris), sőt egy kicsit ember!
Ezen a képen egy kb. 30 cm magas kaparófa tetején látható, aminek megmászása akkor még hatalmas feladat volt számára..:)
Folytatás:
http://paradicsomsziget.blogspot.hu/2016/02/macska-mindenek-felett-2-resz-orulten.html
